BaselWorld 2019, élménybeszámoló

Véget ért, lecsengett az idei, évi rendes, a nemzetközi órás világ, talán még mindig a legnagyobb és legjelentősebb kiállítása. Lássuk, miről érdemes megemlékezni, bő két hét távlatából.

Előre bocsátjuk, konkrét órákról csak szőr mentén esik szó. Akit az érdekel, már úgyis látta valamennyi újdonságát az idén jócskán összezsugorodott shownak. Legalább is, ami a nagy és népszerű márkákat illeti. Ha mégsem lenne így, irány a YouTube vagy az Instagram. Keresőbe elég beírni a címben szereplő szavakat, máris ontja majd a kínálatot. S ha már a méretcsökkenésről is szó esett, rögtön így az elején, azért annyira nem kell miatta túl sok könnycseppet ejteni.

Tény, hogy a kiállítók fele hiányzott, legalább is, ami az egy – két évvel ezelőtti „megszokást” illeti. A legnagyobb érvágás kétségtelenül teljes Swatch Group távolmaradása. Akinek ez így nem mond semmit, annak ideírjuk, hogy olyan óramárkák tulajdonosáról van szó, mint az Omega, Breguet, Blancpain, Glashütte Original, Tissot, Rado, Longines, Certina, Mido, Hamilton, hogy csak a legismertebbeket soroljuk. Tekintve, hogy csak önmagában az Omega legalább akkora rajongótáborral dicsekedhet, mint mondjuk a Rolex, meglehetősen hiányoztak, kár lenne tagadni. Egy interjúban a cégcsoport jelenlegi atya istene, az ifjabb Hayek ugyan már eldübörögte, hogy soha többe be nem teszik a lábuk a Baselworld-re, már hallani ennek ellent mondó állításokat.

Talán épp ezért, de a kiállítást szervezők is igyekeznek megtenni mindent, hogy meggyőzzenek róla, ez az idei volt az első és utolsó, efféle csonka konstelláció. Jövőre minden más lesz, fogadkoznak. 2020 az új időszámítás kezdete. Komolyan gondolják, legalább is ennek látszatát kelti az a rengeteg sajtó esemény, ahol az egész rendezvény megújult, teljes menedzsmentje a fentiekről győzködte a meghívottakat. De kell –e jobb bizonyíték arra, hogy nem beszélnek a levegőbe, minthogy az első nap, maga a Svájci Államszövetség elnöke, Ueli Maurer nyitotta meg a vásárt. Persze az igazságot majd a tettek, illetve az általuk produkált számokban kell keresnünk, nem egészen egy éven belül. Meglátjuk.

Lépjünk most inkább egyet hátrébb. Nézzük meg először magát a várost, ami az egész felhajtásnak otthont ad. Úgyis minden odalátogató ezzel szembesül először, s az első hazai kérdések is arra kíváncsiak, mennyi egy kiruccanás. Mennyire drága város Bázel? Mennyire költséges részesülni a nagy „órás forgatag” élményből? Hiszen részben pont a költségesség miatt esett tetemesen a Baselworld iránti érdeklődés, mind a kiállítói, mind a látogatói oldalon. Hallottunk már olyan híreket is, hogy 1 tea, a belvárosban 100 svájci frankba került, egy üveg bor ezerbe. Lehetséges, hogy korábban mindez megtörtént, de mi semmi hasonló „rablást” nem tapasztaltunk, szerencsére.

Élmény viszont, még most is bőven akad, dacára a szűktett keresztmetszeteknek. A város konkrétan a svájci – francia – német határon fekszik, Svájc északi peremén. Annyira igaz ez, hogy a határ a nemzetközi repterét át is szeli. Sétál az ember a terminálon, majd egy nyitott, üvegajtós kapun egyszer csak meglát pár matricázott francia zászlót és némi figyelmeztetést, hogy ki itt belépsz, már bizony Franciaország „földjét” taposod. Mint tudjuk Svájc nem tagja az Európai Uniónak, az imént említett két ország igen. Mégis mintha a schengeni övezetben lettünk volna. Igaz, négy állig felfegyverzett, bevetéshez öltözött, marcona katona folyamatosan járta a reptér belső terének csempéit, mégsem keltett nyugtalanságot mindez.

Bázel városa 24 négyzetkilóméteren „terpeszkedik”. Miheztartás végett Budapest 525 km2-en fér el. Lakosainak száma (Bázelnek) 175 ezer ember. Alapvetőn tehát kisvárosi hangulatot vár az oda látogató, és semmiképp sem csalódik. Ám nagyon más ez a „kisváros”, mint amit egy magyar, hasonló vidéken megtapasztalhatunk. Az óvárosi rész magával ragadó, elbűvölő, meseszép, hangulatos, tiszta. Tényleg csak szépet és jót lehet írni róla. Egyébként az egész település hasonlít kicsit Budapestre. Már ami az épületeit, a szűk utcákat, illetve a város térképét illeti. Lehet, azért, mert korábban már eltöltöttek ott egy hosszabb „wellness hétvégét” a Magyarok, amikor, ha hinni lehet a történetírásnak, az egész várost felégettük, az úr 917. esztendejében.

A Duna helyett azonban a Rajna szeli ketté, az azóta már nyilván teljesen újjáépített várost. S a középkori gyökerekkel rendelkező belváros szinte kizárólag afféle hatalmas, 1600 és 1800-as évek között épült, impozáns, több emeletes, csodálatosan díszített kőépületekből lett kirakva, mint amit a mi fővárosunk V. kerületben is megcsodálhatunk. S csak nagyon elvétve töri meg az összképet egy – egy üvegből és vasból oda okádott, számunkra a proletárdiktatúra építészeti „remekeit” idéző, abszolút táj és józanész idegen „kocka palota”.

Ez utóbbira is akad tehát példa, de tényleg csak elvétve, miközben az ember nem győzi kapkodni a fejét a szebbnél szebben dekorált, évszázados és nem mellesleg igencsak tisztán és rendben tartott épületek láttán. A járdára és az útra nézve aztán láthatjuk a sok, egészen apró üzletet, kis boltot, kávézót, sörözőt, éttermet. No meg a rengeteg embert, akik létszáma leginkább a Baselworldnek hála szaporodik meg ilyentájt, bár meglepően sok a környékbeli német, francia, vagy épp más településről érkezett svájci. Különösen hétvégén. S ha már emberek, kicsit olyan, mintha az egész város „szívna” valamit. Szó szerint mindenki, a buszsofőr, a taxis, a hotel recepciós, az utcaseprő, a kukás, az indiai boltos, az arab pincérnő, mindenki mosolyog.

Olyan megmagyarázhatatlan nyugalom és higgadt béke árad az egész városból, ami egy magyar ember számára teljesen váratlan. Nincs egy agresszív, kötekedő arc, nincs „anyázás” az országutakon, nincs hangos kürtszó a városi utakon, nincs tolakodás, nincs rohanás. Itt is – ott is egy biciklis, minden öt percben látsz egy idősebb embert, aki botokkal sétál, vagy épp valaki elfut melletted, ahogy átsétálsz a parkon. Hajnal egykor, egy rock kocsma mellett elsétálva, megkínálnak az utcán, tényleg kulturáltan hangoskodó fiatalok sörrel, csak úgy. És nem azért mert beléd akarnak kötni, vagy közben akad két arc, aki el akarná venni a telefonod, vagy megkérdezi mennyi pénzt adsz nekik oda, de hirtelen. Egyszerűen csak barátkoznak, miközben amúgy az egész utcában már messziről hallani, ahogy bömböl az Iron Maiden. S ha a két kilóméterre lévő hotelig már nem bírod ki, semmi gond. A város több pontján elérhető, ingyenes nyilvános illemhely épp útba esik, ami ugyan szinte átlátszó ajtókkal hívogat, de olyan tiszta, mint egy 5 csillagos, pesti hotel mosdója. Döbbenet.

Persze mindennek ára van. Egy jobb, nem sok csillagos, de még elfogadható, kellemes, bár apró szállodai szoba 1 főre, 1 éjszakára 300 svájci frank, az nagyjából 81.000 Ft. Ebben csak reggeli, ami ugyan bőséges, és a pincérek közben végig mosolyognak, de tényleg. Persze ennyiért tehetik. Ugyanez 30 kilóméterrel távolabb, már egy német városban 50 euró, azaz 16.000 Ft. Meglehet ott már kevesebb a vigyorgás, de azért nem mindegy. Bár tegyük hozzá azt is, hogy idén a bázeli szállodai szobák mellé adtak egy bérletet, amivel valamennyi tömegközlekedési eszközt és korlátlanul használhattuk. Ez utóbbi főleg a buszokat jelenti, lévén a belváros és a bázeli vásárcsarnok között azzal, illetve villamossal lehet és érdemes is közlekedni. Mindkettő igen sűrűn, hétköznap és csúcsidőben szinte 2-3, max 5 percenként járnak. Tiszták, egyébként átlagosak, de rájuk felszállva senki se lepődik meg az öltönyös, nyakkendős, belépőkártyás, vásárra igyekvő magyarokon. Mi viszont meglepődtünk azon, hogy a buszon is, mindenki, akire ránéztünk visszamosolyog ránk. A busz persze a külsőbb városrészekbe is elvisz, főleg, ha első alkalommal pont a másik irányba sikerült felszállni rá. Egyre nagyobb rajta a tömeg, alig férünk, persze nincs kiabálás, lökdösődés, és még csak nem is büdös senki. Amikor már tényleg egy légy se tudna berepülni, megértjük miért. A megváltó felszabadulást a hangosbemondó hozza el. Vasúti pályaudvar, végállomás. Meg is ijedhetnénk, de nincs rá okunk. Immár ülőhely is jut, a busz fordul, és folytatja véget nem érőnek tetsző útját, immár a jó irányba. 15 perc, talán 20 a késés, mire a vásárra érünk. Cserébe viszont láthattuk a modernebb Bázelt. Ahol a gyerekkórház emeletein óriás nyulak próbálják jobb kedélyre deríteni a kis „vendégeket”, s bizonyára a húsvétra is célozgatnak picit. Az épületek itt már nem annyira patinásak, de még mindig tisztább, mint mondjuk Nyíregyháza belvárosa. A stílusuk egyébként egy az egyben olyan, mint itthon bármelyik „nagyobb”, azaz hasonló méretű és népességű város látványa. Épp csak sűrűbben beépítve, hiába, hegyvidék. No meg persze tisztábban tartva. A több mint fér órás, de inkább hosszabb buszozás alkalmával, az egyetlen zavaró tényező egy mentőautó szirénája volt.

 

Ha az ételek, italok áráról esik szó, az sem túlzottan drága. Persze nem is olcsó, de nagyjából a budapesti belvárosi árakhoz igazodik. 70 frank körül kijön egy jobb ebéd vagy vacsora, két főre, sörrel, borral. A jobb ebéd itt mondjuk egy kézműves hamburgert jelent. Az éttermi kínálat azért nem egyszerű. Olyan, hogy „svájci étterem”, így ebben a formában nincs. Találni viszont szinte minden utcában kettő török, indiai, thai, kínai, japán, libanoni és még ki tudja milyen nemzetiségű éttermet, ahol aztán, ha bírja az ember gyomra a fűszeres kaját, jókat ehet, az tény.

Akad persze gyorsétterem is, és pár kisebb büfé, ahol van sült csirke, meg szendvics, meg zöld saláta, sült krumplival, és agyő. Az biztos, hogy Bázel nem a gasztronómia fővárosa, legalább is nem úgy, ahogy ezt mondjuk Budapesten megszokhattuk. Ugyanakkor sehol egy nagyobb bevásárló központ vagy pláza. Ez is lehet az oka, hogy a majd minden épület földszintjén megtalálható, mindenféle apró üzletek megélnek. Köztük is rendkívül felülreprezentált a lakberendezés témára szakosodott. Az óvárosi részben nyilván minden harmadik üzlet óra vagy ékszerbolt. Hogy igaz –e, hogy a várás idejére egyébként mindenhol többszörösen árat emelnek, nem tudtuk meg. Az viszont biztos, hogy a kirakatokat bámulva, könnyen kiszámíthattuk, nem éri meg órát venni Bázelben, legalább is a vásár idején. A találomra kiválasztott modellek ára százezer forintokkal többre jött volna ki, mint amennyiért itthon meg tudjuk őket venni. És akkor még ott van az áfa s a vám, ha „megfognak” vele a határon. Ez utóbbira állítólag szakosodtak a hatóságok a vásár utolsó napjaiban, ám mi a reptéren, se a svájci, se a magyar oldalon efféle kérdéssel vagy atrocitással nem találkoztunk. A kutya se kérdezte meg, mennyi órát csempészünk haza. Persze bizonyára a csomagok átvizsgálása során szemet szúrt volna ha ott lapul pár fóliás Rolex, a koszos zoknik között. Akárhogy is, sehogy se érte volna meg. Az egyetlen, ami talán az ottani óravásárlás mellett szól, az a tény, hogy néhány olyan modell, ami itthon még nem elérhető, ott már az első kiállítási napon látható volt a kirakatban. Na persze nem a nagy márkák, „forró” modelljei. De ha megtetszik egy különleges Oris vagy Tudor, és nem győz az ember arra várni, amig landol belőle pár a hazai hivatalos vagy a szürke piaci használtóra kereskedők „polcain”, ott volt a lehetőség.

Egyébként a Baselworld maga továbbra is elvarázsolja az erre fogékony nézőt, egy pillanat alatt. A monumentális épület, ami többé – kevésbé helyt ad a rendezvénynek, valójában kettő. Egy nagyobb, a felsőkategóriás márkáknak fenntartva, és egy kisebb, ahova bőven befértek a függetlenek, a kicsik, a kevéssé ismertek. Mindkettő több emeletes. A főszereplőknek, értsd. Rolex, Hublot, Patek Philippe, Zenith, Tag Heuer, Bulgari, és a többi hasonszőrű márkának fenntartott, elsőszámú csarnok egy jelentős része, jellemzőn az emeleti szekciók azonban, szinte kongtak az ürességtől.

A földszinten, ahova a legalább 10 db, intelligens beléptető kapun át először lép az ember, ebből egyébként mit sem venni észre. A belépő kártyák QR kódjára nyíló, menő sorompókat megközelítve, egyből szemet szúrnak a fent sorolt márkák letaglózó, különálló épületei, mintegy város a városban hangulatot keltve. Beljebb sétálva aztán, már fogy a tömeg. A tér egyik felét egyszer csak egy étterem – kávézó szerű placc foglalja el. Majd kicsit odébb egy hasonlóan nagy területet harap ki sajtónak fenntartott terület, ahol asztalokkal, kávéval, teával, különálló, zárt boxokkal igyekeztek kiszolgálni, főleg az online média és a bloggerek igényeit. Vagy inkább elfedni, hogy bizony ott kellene hogy álljon mondjuk az Omega, legalább akkora standja, mint amit a Rolex húzott fel, valamivel közelebb a bejárathoz.

A belépőjegy sem olcsó. A teljes „bérlet” 150, a napi jegy 63 svájci frank, azaz 40 és 17 ezer forint. A sajtó belépő egyetlen valódi előnye, hogy nekünk a fenti összeget nem kellett kifizetni. Ingyen jöhettünk – mehettünk minden nap, egész nap. Sőt, a kiállítás ajtajai hat óra tájt zártak, de a sajtós nyakba akasztóval ezután is jártunk – keltünk az épületben. A péntek ugyanis a márkák által szervezett kisebb – nagyobb „házibulik” időszaka. Már hat óra előtt ellepik a mindenféle luxusautók, mikrobuszok, vagy épp emeletes buszok a vásárcsarnok „hátsó bejáratát”. Mindegyiken egy – egy márka logója vagy neve felpingálva. A Breitling több nagy városi busszal szállította, az általuk szervezett partira a meghívottakat.

Az Hublot ehhez képest sokkal exkluzívabb, teljesen lesötétített kisbuszokkal tette ugyanezt. A kis, független márkák, mint az Artya egy afféle „osztálytalálkozóra” emlékesztető összeröffenésre invitált, a nappali kiállító standja környékére, szó szerint. Megnéztük, de sokáig nem időztünk. Megmutatták a legdrágább modelljük, ami egy kézzel vésett, teljesen platina tokos, percütős egyedi darab, mindössze 300.000 euróért. 96 millió forint.

Ehhez képest a talpon álló hangulat, és a száraz szendvics kissé „soványnak” tűnt. Persze a gesztust értékeltük. Ellenben az Oris a belvárosban, a vásárcsarnoktól pár száz méterre bérelt ki egy klub helyiséget, ahol este nyolctól hajnalig ment az erezd el a hajam. Étel, ital ingyen, persze kizárólag meghívottaknak. Ötletes megoldással, végtelen mennyiségű pattogatott kukorica fogadta a vendégeket, majd fokozatosan hozták a mini hot-dogok, mini hamburgerek, mini pizzák és mini gyrosok garmadáját. Éjfél után pedig, mindenféle aprósüteményekkel kényeztettek.

Ez utóbbi egyébként fene mód finom volt. A cseh – magyar – finn – portugál különítmény jelentjük, egyetlen szemet se hagyott kárba veszni. Közben a színpadon több órás, élő zenés show tombolt, mindenhol Oris medvék, amikkel mindenféle hibbant fotókat készíthettek, a szintén ingyenes sör, bor, pezsgő és gin tonic hatására egyre jobb kedvre derült vendégek.

A rendezvényen természetesen végig jelen volt az Oris vezérigazgatója is, akinek egy félreértés okán szemére vetettük egy már szintén nem szomjas, cseh és finn, ad hoc szerveződött triumvirátust vezetve, hogy miért Omega órában van. És ennek ellenére nem javasolta, hogy távozzunk édesanyánk irányába, ellenben levette az általa viselt, nyilván Oris modellt és ide adta, hogy de pedig az van rajta. Ezzel aztán jót kacagva próbáltunk fotókat készíteni, persze a kedvezőtlen fény és látási viszonyok okán ennek túl értékes eredménye nem lett. S bár volt olyan javaslat, talán épp a mi részünkről, hogy az órát azért csak meg kellene tartani, végül visszaadtuk, és mind jót derültünk az egészen.

Ehhez képest nappal, amikor a nagy márkák, értsd Rolex, Patek Philippe, Hublot, stb., standjait próbáltuk ostromolni, hamar mogorva falakba ütköztünk. A Baselworld szomorú valósága, még ha sajtó belépő fityeg is az ember nyakában, hogy a leginkább érdekes újdonságokat jó, ha üvegfalakon keresztül, másik 100 emberrel egyszerre tolongva láthatjuk csak, de kézbe nem foghatjuk. Persze mindig akadnak egyenlőbbek a többieknél.

A Rolex egyébként ebben is jóval profibb, mint a vetélytársak. Mogorva kidobók helyett, elbűvölő hostess hölgyek, fülig érő mosollyal intenek, hogy eddig és ne tovább, csak meghívásra. S egy másik modell már rakja is a Rolex katalógust egy hasonló feliratos papírtáskába, mintegy automatikus kárpótlás gyanánt annak, aki bemerészkedik az oroszlán barlangjának szája elé. Egyébként ez az ötlet is csak a koronás márkának jutott eszébe.

gy nagyjából minden második ember Rolex feliratos papír táskával mászkált a vásár területén. Hiába, a Rolex az Rolex. Ehhez képest a Bulgari kidobói már akkor úgy néztek az emberre, mintha lopni mentünk volna, amikor csak megközelítettük a stand bejáratát. Csoda, hogy egyáltalán azt a három darab órát, amit képesek voltak a nagy közönségnek is kiállítani a plexifalak mögé, egyáltalán megnézhettük a szemünkkel, s nem kellett ezért is térdre esve vezekelni előttük.

Értjük mi, hogy nem lehet sok tízezer embert csak úgy odaengedni az új modellekhez, hogy mindenki megtapogathassa, felpróbálhassa őket. No de akkor mi értelme a sajtó belépőnek, azon kívül, hogy ingyen flangálhat ki – be az ember, amikor csak kedve tartja. A vásár szervezői egyébként szintén érzik ezt a fura anomáliát, hogy végül is idén is több mint 80.000 ember elment, kifizette a nem csekély áru belépőt, majd üvegen keresztül láthatta azt, amit amúgy otthon a már említett videó megosztón még jobban, tovább és közelebb hozva is megtapasztalhat.

S az ígéretek szerint jövőre minden másképp lesz, igyekeznek majd közelebb hozni az órákat a vásárlókhoz. Hisszük, ha látjuk. Egyébként a Tag Heuer konkrétan kitette az összes újabb modellt egy pultra, bárki közel mehetett és meg is foghatta őket. Az Hublot is próbálkozott valami hasonlóval, hiszen néhány új modell csupaszon ott figyelt a márka standja előtti kis dobbantóra felpakolva. Bár, ha 10-15 centinél közelebb merészkedett hozzájuk az ember, egy okos technológia lefordított az egészet, eltűntetve az órát. S a kiállító konzol melletti kijelzőn egy mókás transformers robot heves fejcsóválással jelezte, hogy ejnye, te konok, mit képzelsz magadról.

Végül aztán, ha ezekhez a nagyobb márkákhoz mégis bejutott az ember némi ismeretségnek hála, a telefonnal készült, béna fotóinak megosztásához is külön engedélyt kellett kérnie. Nem csoda, hogy ettől aztán el is ment a kedvünk, méghozzá elég hamar.

Pozitív tapasztalattal gazdagodtunk viszont a főépület „kisebb” márkáknak fenntartott részlegében. Ahol már jóval emberközelibb volt a fogadtatás. Az olyan gyártók, mint a MeisterSinger, a Sinn, az Artya és a többi, hasonszőrű szereplő, bár ide is kellett valaki, aki bemutatott az épp a helyszínen lévő vezetőnek, vagy épp a márka tulajdonosának, esetleg az ott lebzselő vezérigazgatójának, ezt követőn készséggel végig mutogatták a kínálat újdonságait.

Köztük is a már említett MeisterSingert muszáj kiemelnünk, hiszen ez az egyetlen komoly, külföldi órás cég, aki készített már Magyarország Kiadású órát, és megtudtuk azt is, hogy hamarosan jön a második széria, immár kék számlappal. A tervek szerint 10 példányszámban elkészítve. A 2018-as, korlátozott kiadás 8 darabot számlált, és el is adták már mind.

Ezt a konkrét órát még persze nem tudták megmutatni, viszont helyette oda rakták az asztalra az új holdfázis kijelzős modellt, aminek az előző verziójával rangos díjat is nyertek korábban. Illetve a vadonatúj bronz szériát, amiből a Metris valami elbűvölő. Olyan bronzból készül, ami rendkívül közel áll az arany színéhez, épp csak nem annyira rikítóan sárga, szerintünk szebb. S a magasfényűre polírozott részek rendkívül elegánssá és széppé varázsolják az egyébként különleges hangulatú karórát. Szintén a Metris sorozat fenegyereke a sárga számlappal, fekete DLC bevonattal készült, mondhatni limitált kiadású modell, ami igazából csak „poénból” készült el, de aki látta, mind odáig volt érte. Tényleg tetszett, tényleg „menő”, de a bronz azért nekünk sokkal inkább kötelező darab.

A vásárcsarnokban sétálva belefuthattunk olyan egészen kicsi, egyszemélyes márkákba, mint az FD HERMANN, illetve a tulajdonosa, Daniel Hermann. A fiatalember egészen kitekert szemlélettel közelíti meg az óragyártást, szó szerint. Hiszen az általa megálmodott órákat a csukló élére kell tépőzárazni. Tőle tudtunk meg egyébként egy másik, érdekes információt is, amiből következtetni lehet, mennyibe kerül vajon kiállítóként részt venni a Baselworld forgatagában. A független, egyszemélyes óragyártónak 9000 svájci frankba, azaz csaknem 2 és fél millió forintnak megfelelő összegbe került volna 1 db asztal, szó szerint, egy eldugott részén a vásárnak. És ennyi. 1 db asztal, 2.5 millió forint. Ezek után elképzelni sem könnyű, mennyit fizethet a Rolex, vagy a Patek egy olyan fene nagy komplexumért, ahova egyébként, ahogy felépül, már nem engedik be a földi halandót, hacsak nincs valami nagyon pénzes, vagy nagyon népszerű ismerőse a közelben.

Efféle disszonáns élményekkel gazdagodtunk tehát az idei Baselworld alkalmával, ami néha bosszantó, néha nevetséges, máskor rendkívül szórakoztató és kellemes tapasztalásra sikeredett. A város tényleg érdemes rá, hogy meglátogassa az ember. Bár talán, ha a kirándulás a cél, jobb nem márciusban menni. Az időjárás tökéletes volt, de biztos, hogy több mindent láthattunk volna, kevesebbért. A kiállítás hozta, amit vártunk tőle, de nem szakította meg magát, ahogy a nagy márkák sem, ha az idei újdonságokra gondolunk. Rolex „Batman” jubileumi szíjon? Ennél azért többet vártunk. Bár a 42 mm-es új Yachtmaster betyár jó, na de fehér aranyból… 25.000 euróért, egy gumi szíjas órát? Ugyan már. Hogy talán jövőre meg kiadják majd ugyanezt csak acélból, 9000-es áron? Bár persze nyilván majd azt se veheti meg lista áron kb senki, mint az új acél Pepsit. No de ez a játék ilyen.

Cserébe viszont igen jót szórakoztunk péntek este az Orisnál, úgyhogy ha sikerül találni egy olyan órát, amit a CEO kezéről kértünk le, arra biztosan beruházunk majd, már csak az emlékek miatt is. Egyébként a nagy távol maradó Omega is igencsak képviseltette magát a vásáron, vagy legalább is a környékén. Szintén az Oris buliban találtunk rá a zero, azaz a nulladik darab, prototípus kiadására az új, teljesen rózsa arany Omega Speedmasternek, amit még hivatalosan nem gyárt és nem árul a gyártó, de mi már láttunk, sőt csuklón is hordtuk. Bár fotó akkor már nem készült róla, legalább is értékelhető nem. Az ilyen és a fent írt élményekért tehát, még mindig érdemes a Baselworldre ellátogatni, ha megteheti az ember. S ki tudja, jövőre talán tényleg pozitív fejlődésnek indul a rendezvény.

Share on facebook
Facebook
Share on twitter
Twitter
Share on pinterest
Pinterest
Share on email
Email
Hirdetések
Cikkek

Merjünk használt órát venni?

A szerencsés kevesekkel szemben, kik kedvük szerint bármikor, bármilyen órát magukévá tehetnek, legtöbbünk csupán vágyakozva lesi az áhított darabot, néha hónapokon, éveken át. Rendben van

Tovább olvasom »
Cikkek

Patek Philippe luxusóra

1 millió forint alatt nem találni, és ehhez az árhoz közel is csak női, többnyire kvarc szerkezettel szerelt „olcsó” modellek akadnak. A férfi órák, hasonló

Tovább olvasom »